Utolsó fejezet

Sziasztok! :)
Ez az utolsó fejezet :)

Feladat:

Megadok három állatot és azoknak valahogy szerepelnie kell a történetben. Teljesen mindegy, hogyan, csak legyenek benne. "Szerepelhetnek" is, felbukkanhatnak vagy csak egyszerűen szóba kerülhetnek. Ez a ti dolgotok!

A három állat a következő:

kutya
hal
kígyó

Álomrengeteg

6. fejezet – Akarat

(Rosalie szemszöge)

Kiliána – morogtam az orrom alatt. Miért nem lehet engem békén hagyni? Ezt a döntést nem lehet csak úgy, könnyen, egyszerűen meghozni. Ha belemegyek az egészbe, akkor mi lesz? Meddig repít vissza az időmben? És hogy kerülök én majd Olaszországba? Még több kérdés. Remek.

- Rosalie – szólt egy érdes hang mögöttem.

Összerezzentem. Ismertem a hang tulajdonosát. Túl jól ismertem.

- Rosie, szívem – szólított újra. Nem feleltem. Nem, nekem ez nem fog menni. Hogy is képzelem én ezt? Csak simán visszapörgettetem az időt Kiliánával és várom, hogy Aro egyszer csak majd rám találjon?! Badarság az egész. – Rosalie, kedvesem – szólt újra. Most már válaszolnom kéne. Nem fog menni… nincs mit mondanom ennek az embernek. A hang tulajdonosa gyengéden átkarolta hátulról a derekam.

- Valami baj van, édesem? – kérdezte.

Igen, oltári nagy baj van. – akartam válaszolni, de egy hang se jött ki. Hiszen én most nem a vámpír Rosalie vagyok, nem… én most az emberi életem-élem.

- Jól vagyok – nyögtem ki végül.

- Rendben – nyomott egy csókot arcomra, majd elengedte a derekam és visszament a puccos társaságba. Hányingerem volt. Undorodtam magamtól, nem, nem is magamtól, hanem attól az embertől, aki megkeserítette az életem 1933-ban. Egyszer már végeztem vele, de ha kell, megteszem, még amennyiszer csak kell! Ő tette ezt velem, ő pecsételt meg a sorsom örökre, ő és a mocskos barátai. – Nyugalom Rosalie – nyugtattam magam gondolatban. A jövőben megfizettek mind azért, amit elkövettek.

- Nyugalom – fogta meg a vállam Kiliána.

- Miért hoztál ide? – kérdeztem feldúltan.

- Ő – biccentett a fejével egykori vőlegényem felé – többé egy ujjal se fog hozzád érni.

- Mi? – kérdeztem összezavarodva.

- Carlisle nem fog arra járni azon az éjszakán, helyette más lesz ott – mosolygott kedvesen.

- Aro – nyögtem, és éreztem, hogy a torkomba hatalmas gombóc nő. Kiliána megváltoztatja az életem. De nem akárhogy.

- Igen, Aro találna rád akkor – bólintott.

- Nem – mondtam határozottan.

- Tessék? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Nem, haza akarok menni. Nem akarom, hogy bármit is változtass az életemen. Én Cullen vagyok és örökre az is maradok, ezen nem változtathat senki. Nekem már ők a családom! Nem fogom őket eldobni. – mondtam határozottan. Meghoztam a döntésem. Cullen leszek, amíg élek.

- Ostoba – morogta mérgesen Kiliána.

Újra otthon voltam. Még mindig a verandán ülve, és egy aggódó szempárral találtam szembe magam.

- Végre – sóhajtott fel Emmett. Nem válaszoltam, nem néztem az arcára. A lelkem legmélyén összetört valami. Edwardnak tényleg igaza van, amikor azt mondja, hogy egy mérges kígyó vagyok. Megsebeztem Emmett-et. Ha nem is fizikailag, lelkileg mindenképp. Ő még nem tudja az igazságot, de már csak percek kérdése és úgyis megtudja. Nem kerülhetek többé a szeme elé. Majdnem cserbenhagytam. Ostoba liba vagyok.

- Gyere – nyújtotta felém a karját.

- Nem akarok – mondtam.

- Rosalie, nem tudom, hogy mi a baj. De bármi is legyen, az együtt túl leszünk rajta. - Em leguggolt elém és végig simított arcomon – én örökre melletted leszek, cicám.

Hirtelen Emmett mellkasára hajtottam a fejem, ő összekulcsolta a karjait hátamon és halkan, könnyek nélkül zokogni kezdtem.

Pár perc múlva Jacob jelent meg Renesmee-el a kezében.

- Menj innen kutya – morgott rá szerelmem.

- Hé, én csak szólni akartam, hogy beszélni akarnak bent veletek – rántotta meg a vállát és visszasétált a házba. Em eltolt magától, hogy a szemeimbe nézzen.

- El kell mondanod mi zaklatott fel ennyire, aggódunk érted – állt fel, és ismét a kezét nyújtotta felém, én pedig elfogadtam azt, és csendesen besétáltunk a házba. Kíváncsi tekintetekkel találtam szembe magam.

- Rose – szólt Carlisle – El kell mondanod mi a bajod, látjuk, hogy nincs valami rendben.

Családom a nappaliban ült a kanapén és engem figyeltek. Mégis mit mondhatnék? „Egy vámpír megkeresett a múltamból és választás elé állított? Vagy, hogy Aro magának akar? Csak emberként?” Edward hirtelen felhorkant. A franc vigye el a képességét!

Nem tudtam mit mondani. Hiába próbáltam összerakni magamban egy értelmes mondatot, nem sikerült. Csak bambán tátogtam a családom előtt, mint egy partra vetett hal. Emmett bátorítón megszorította a kezem.

- Rosalie, nem fogunk megenni – próbálta feloldani a hangulatot Jazz és éreztem a nyugalom édes hívogató hullámait magam körül.

Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugodni és minden erőm összeszedni. Kénytelen leszek elmondani a történteket, bármi is lesz a következménye. Kedvesemre néztem, majd lehunytam szemeim kifújtam a levegőt, és belekezdtem.

- A történet hosszú, és bonyolult lesz – leültem az egyik kanapéra és szerelmem rögtön követett – kérlek, ne szóljatok bele, a végén majd elmondhatjátok a véleményeteket.

Mindenki bólintott, én pedig belekezdtem a mesébe.

- Egy napon kislánykoromban szüleim házában valami hívogatót vettem észre a közeli erdőben, vágyakoztam az a valami után, így elhatároztam magam, és elmentem a rejtélyekkel teli fenyvesbe. Csendes nap volt, csak a szél susogását hallottam, ahogy felkeveri az őszi levelek szín kavalkádját. Amikor elértem azt a vonzó, csodálatos dolgot a szám tátva maradt. Egy kő padon egy gyönyörű lány ült. Kezében egy papírral, úgy láttam, mintha sírt volna, de könnyek nélkül. Nem tudtam ki ő, de érdekesnek találtam. Leültem mellé, ő pedig mesélni kezdett. Régi, különös meséket. És azt mondta, hogy találkozunk még – itt megálltam. Eddig könnyen ment, de a következő rész már nem lesz ilyen egyszerű.

- Rosie, mondd el, kérlek, neked is könnyebb lesz – bíztatott Esme.

Újabb levegőt vettem, és folytattam.

- Pár nappal ezelőtt rendkívüli dolog történt – hallottam, hogy a hangom megremeg – találkoztam a soha meg nem születendő lányommal – hajtottam le a fejem. Emmett még közelebb húzott magához. Tudta, hogy egy gyermek minden álmom, és tudta, hogy ezt sohase kaphatom már meg.

- Mégis hogy? – hallottam Carlisle nyugodt hangját.

- Biztos valami trükk volt – morogta Jasper.

Mindenki ötleteket kezdett gyártani, én pedig nem győztem a fejemet kapkodni köztük.

- Még nem fejeztem be – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban – itt még nincs vége!

- Folytasd – suttogta Em a fülembe.

- Nem csak a gyerekem láttam. Magam is. Ember voltam, és újra terhes... – erre mindenki felszisszent – de nem csak én voltam ott azon a helyen, hanem az a gyönyörű lány is, akit kislányként láttam. Kiliána, ez volt a neve. Kiliána vámpír volt. Ő képes megváltoztatni a múltat, és a fantáziája által elképzelt helyre röpíteni bárkit. Engem is egy képzelgésébe küldött magával együtt. Elmondta, hogy ki ő, és mit akar tőlem – felsóhajtottam. Nem tudom folytatni, nem fogok a saját vesztembe rohanni.

- És mit akart tőled? – kérdezte Bella. Én pedig felnéztem Em szemeibe, ahol megértés csillogott. A tekintetem visszatáncolt Bella arcára.

- Aro küldte, hogy felajánljon nekem egy lehetőséget.

- De biztos volt egy csavar benne – mondta Alice.

Bólintottam. – Igen. Kiliána, vagyis Aro felajánlotta, hogy visszavisz a múltba, oda ahol még ember voltam. Arra a bizonyos fekete éjszakára az életembe. Csak egy dolgot változtatnának meg benne. Nem Carlisle – néztem nevelő apámra- találna meg, hanem Aro. Ő mentene meg, cserébe pedig egy olyan gyermekkel kellene megajándékoznom, mint Nessie – csuklott el a végén a hangom.

Minden arcra döbbenet telepedett. Senki nem mondott semmit, csak nézett maga elé. Igen, tudhattam volna, hogy nem kellett volna elmondanom. Mindenkinek jobb lett volna.

- Ne gondolj butaságokat – fintorgott Edward.

- Igazam van – ráztam meg a fejem, fel akartam állni, elmenekülni innen jó messzire, de egy hideg kar visszarántott.

- Nem engedlek el – mondta ragyogó szemekkel Emmett.

- De… - kezdtem volna bele, de kezét a számra tette.

- Cullen maradtál, nem őket választottad, hanem minket. Feladtad az álmod, a vágyad értünk – suttogta kedvesem.

- Ez nem rád vall – húzta össze a szemöldökét Jazz.

- Köszi, öcsi – ejtettem egy halvány mosolyt.

Szóval nem haragszanak? Nem utálnak? Kiabálniuk kellene velem, kitagadniuk.

- Azt szeretnéd? – kérdezte elgondolkodva Edward.

- Nem, persze hogy nem! – tiltakoztam hevesen.

- Hallod a gondolatait? – kérdezte Carlisle.

- Igen, amióta belépett a házba. Kristály tisztán hallom őt – válaszolt Ed.

Emmett-hez bújtam, amennyire csak lehetséges volt. Érezni akartam édes illatát. Számomra bársonyos bőrét, és tudni, hogy ez a valóság, hogy itt van mellettem a családom.

- A Volturi nem fogja ilyen könnyen feladni – morogta az orra alatt Jazz.

- Nem számít, bármi történjék harcolni fogunk – mosolygott Em – egyszer már sikerült őket meggyőznünk valamiről, mért ne sikerülne többször? – kérdezte.

- Nessie más volt Emmett – tiltakozott Carlisle.

- Nem számít, megvédjük a családot – mondta Bella.

- Egy kis bunyó senkinek se árthat, igaz csajszi? – kacsintott szerelmem Bells-re, mire ő csak megforgatta a szemeit.

Minden az akaratomon múlott, a döntésemen. A kérdéseimre adott válaszaimon. Rajtam. Én döntöttem. És a döntésem által meghoztunk egy következő döntést.

- Harcolni fogunk – mondta mindenki elszántan, majd Emmett az arcomhoz hajolt és egy vad, szenvedélyes csókban részesített.

Most már tudom, a küzdelem az életünkért még csak most kezdődik…

Vége

Álomrengeteg - 5. fejezet

Sziasztok!
Igen, azt mondtam, hogy nem folytatom az írást. De a pályázatit mindenképp megírom, és ha már megírom akkor Nektek is megmutathatom. Akit érdekel olvassa el. Puszi, Hencii :)

Most egy közmondásról kell írnotok. Nem szükséges, hogy ez legyen a fejezet címe, csak erről szóljon a fejezet.

A közmondás pedig:

Más kárán tanul az okos.

Álomrengeteg

5. fejezet – Más kárán tanul az Okos – de én semmit se tanultam más döntéséből.

(Rosalie szemszöge)

Az életben sok minden elé állíthatnak minket. Millió és még annál is több döntést kell meghoznunk minden egyes nap. Vannak kisebb és nagyobb döntések, de minden az akaratunkon múlik. Ha nagyon akarunk, valamit az valóra válhat. Én már évtizedek óta vágyok egy gyermekre, és lám, most hirtelen választanom kell. Ettől a kérdéstől féltem a legjobban, egész életemben. Amikor azt mondják, hogy válasszak a legfontosabbak között. Szerelem vs. Gyermek. Miért nem férhet meg ez a kettő egyben? Mégis hogy tudnak ilyet kérni, hogy válasszak. Ez lehetetlenség!

Még mindig Kiliána által elképzelt helyen voltunk. Egy parkban ültünk egy átlagos padon. Minden olyan egyszerű volt, ahogy magam elé néztem, az emberek arcán nem látszódott a döntéseik által maguk után vonzott végeredménye. Mindenki végezte a dolgát. A megszokott ütemben haladtak az események. Lehajtottam a fejem, próbált nem erre gondolni.

- Nekem is választanom kellett – mondta maga elé nézve Kiliána.

- Mégis miben? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Szerelem, vagy az álmom – mondta könnyes szemmel.

- Az álmod választottad? Ugye? – kérdeztem a könnyei láttán.

- Igen – mondta nyersen.

- Megbántad? – kezdtem faggatni.

- Nem azt mondom, hogy megbántam, mert megismertem egy másik férfit az életemben, de… - nem folytatta tovább a mondatot.

- De?

- Az én álmom is az volt, mint a Tiéd. Gyereket szerettem volna, boldog családot.

- És mi volt ezzel a baj? – nem értettem hol ezzel a baj. Hiszen Neki mindene megvan ebben a látomásban, gyönyörű kislány, szerető férj. Kell ennél több?

- A férjem megkaptam. Mindennél jobban szerettük egymást. Gyereket akartunk, hogy teljes legyen a család, azonban ez nem volt lehetséges, ugyanis kiderült, hogy nem lehet gyerekem. – Kiliána könnyei, mint az autóversenyzők autóik olyan gyorsasággal hullottak az arcáról.

Elképedve néztem a tájat. Itt van ez a gyönyörű, okos ember, akinek nagy vágya, hogy szerető családja legyen, és nem kaphatja meg. Na, igen ilyenkor döbbenek rá, hogy az élet nem habos torta. Mindig lesz minden döntésnek jó- és rossz oldala is, de ezekkel meg kell tanulnunk együtt élni, hiszen mi sem úgy születünk, hogy pikk pakk mindent tudunk. Fel kell nőnünk a feladatokhoz. De mi van akkor, hogyha hiába nőttél fel, a feladatot nem kapod meg?

- Meglepődtél, igaz? – kérdezte sejtelmes mosollyal Kiliána.

- Ami azt illeti, igen. Szóval, amit mutattál a te lányod… az is csak egy illúzió volt? – kérdeztem.

- Jó megfigyelő vagy – sóhajtott fel.

Ezt igennek vettem, de hát akkor mégis miért hazudott?

- Még mielőtt azt hinnéd, hazudtam szeretném megmagyarázni a helyzetem – nézett rám.

- Hallgatlak – bólintottam.

- Az a helyzet, hogy Aro nem csak azért küldött, hogy teljesítsem a kívánságod.

- Hanem? – kerekedtek ki a szemeim.

- Új feleséget szeretne magának, és te egy gyönyörű, okos, értelmes, jól nevelt hölgy vagy. De… ennyi nem elég neki. Ő olyan kislányt szeretne magának, mint Renesmee, igen azért tudom a nevét – válaszolt Kiliána a ki nem mondott kérdésemre-, azt szeretné, ha Te adnál Neki egy ilyen lányt. Ugyanis, ha én teljesítem, a kívánságod te újra ember lehetsz, de velem kell jönnöd Olaszországba.

- Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejem – én Cullen vagyok és nem Volturi.

- Ezen könnyen változtathatunk – rántotta meg a vállát.

- Rosalie néni! – kiáltotta egy édesen csengő hang. Nessie volt az. Újra az erdőben voltam, és Kiliána meg a bugyuta, bosszantó képzelgései köddé váltak.

- Itt vagyok kicsim! – kiáltottam.

- Megvagy – ölelt át hátulról Renesmee.

Felkaptam a karjaimba. – Jól laktál? – kérdezem Tőle.

- Igen, határozottan. – mosolygott.

- Akkor indulhatunk haza? – kezdtem el vele a ház irányába sétálni.

- Te nem is ettél! – vágta rá.

- Elbambultam – rántottam meg a vállam.

- Azt hittem a vámpírok nem tudnak olyat! – tátotta el száját Nessie.

- Hát, most mégis sikerült – simítottam végig hibátlan arcán.

- Te vagy az én különleges vámpírom Rosie néni – ölelte át a nyakam a kis Prücsök.

- Te pedig az én különleges unokahúgom – szorítottam magamhoz törékeny testét.

A haza vezető utat csöndbe tettük meg, nem tudtam másra koncentrálni csak Kiliána szavaira. És mi van akkor, ha nem akarok változtatni a döntésemen? Ha ezt az életet akarom tovább élni a Cullen család oldalán, nem vihetnek el innen az akaratom ellenére. A házat már megtöltötték szeretett családom tagjai. Hallottam Emmett és Jasper vitáját a TV előtt. Bella sóhajait Edward ölében, Esme szorgosságát a konyhában, Carlisle könyvlapozgató mozdulatait a szobájában, Alice csacsogását a telefonban. Mindenki tette a dolgát. A megszokott kerékvágásban éltünk. Beléptem a házba Renesmee alvó testével a karomban. Bella egyből elém szökkent, én pedig készségesen adtam át neki unokahúgom. Leültem a kanapéra szerelmem mellé, Ő pedig rám nézett gyönyörű aranybarna szemeivel és tekintetéből sugárzott a szeretet. „Nem lennél képes Őt itt hagyni” – vízhangzott fejemben a gondolat. „Nem tehetem ezt Vele” – sütöttem le szemeimet.

- Valami baj van, cicám? – kérdezte szerelmem.

A boldogság két útra szakadt testemben. A szerelemre és a vágyamra. Egy karnyújtásnyira álltam a boldogságtól, de melyik út tenne engem igazán boldoggá? Választanom kellett. És mi lesz akkor, ha Olaszországot választom? Kiderül, hogy nem lehet babám. Vagy belehalok a szülésbe… Megérné mindez? Még érné eldobni Emmett-et? Emmett, annyi mindent végig csináltunk már együtt. Jóban, rosszban mellettem állt. Mindig számíthattam rá, bármi történt. Ő mindig mosolyt tudott csalni arcomra, még a legrosszabb napjaimon is. Mert ő volt az, akit a világon a legjobban szerettem. Nem, minket nem lehet szétválasztani, összetartozunk. Bella egyszer azt mondta, hogy én mindenem eldobnám egy gyermekért. Igen, akkor még így láttam, de most hogy a helyzet magaslatán állok más szemmel nézem a világot. Mintha egyszeriben már nem is a régi Rosalie lennék. Talán kezdek megőrülni? Nem, nem hiszem. A külvilággal szemben minden oké, de bennem ádáz harcok dúlnak. Még egy jó ideig… amíg Kiliána újra le nem csap rám. Hirtelen olyan más lett körülöttem- ez nem Kiliána műve volt-, nem csupán a néző pontom változott meg. Mintha csak egy könyvet olvasnék. A szemszög állandóan ugrál. Hol a főhős szemével láthatjuk-, olvashatjuk a történetet, hol egy mellékszereplő gondolatait észlelhetjük. Az én szemszögem is állandóan ugrált. Bár nem bántam. Most hogy itt vagyok, hogy saját bőrömmel tapasztalhatom meg az eseményeket, legalább ez által tudhatom, hogy mi az amire az életemben tényleg szükség van. Emmett mindig velem lesz, ezt biztosra tudom. A mi szerelmünk örökre égni fog. Ezt a szerelemet nem lehet csak úgy eltűntetni kettőnk között.

- Rosalie? – rázta meg a karom egy idegesen csengő hang tulajdonosa.

- Igen? – kérdeztem, és olyan érzés volt, mint mikor emberkoromban elbambult, majd egy hang visszarántana a valóságba.

- Szólítottunk, nem válaszoltál… - mondta Carlisle nyugodt hangon és egyszer csak észrevettem, hogy a családom körém gyűlt.

- Olyan volt, mintha kómában lennél – mondta Jasper.

- Csak elmerültem a gondolataimba – rántottam meg a vállam. Szálljanak le rólam. Tudom, hogy csak aggódnak, de most ez a legkisebb gondom.

- Edward nem hallotta a gondolataid – mondta Carlisle. Hogy mi? Ez lehetetlen, ilyen nincs.

- Ami azt illeti, már jó pár napja nem hallom őket – mondta Edward – mintha téged is olyan pajzs venne körül, mint Bellát – nézett feleségére.

- Nem tudok róla, hogy lenne ilyen pajzsom – mondtam mit sem törődve a dologgal (legalábbis próbáltam azt mutatni)- de legalább nem turkálsz a fejemben.

Ezúttal Emmett kérdezett – Jól vagy, kicsim?

- Persze – nevelő apámra néztem – tényleg minden rendben.

- Akkor miért vagy zaklatott? – kérdezte Jasper – és ami azt illeti…

Szúrós pillantást vetettem Jazz-re. Még az hiányzik, hogy kikotyogjon valamit, amit nem kéne aztán meg magyarázkodhatnék.

Edward hirtelen felhorkantott. Persze, Jasper biztos befejezte gondolatban a mondatot. Remek. Innen nincs visszaút. Gondolatban felnyögtem, minek kell engem macerálni. Hagyjanak már békén!

Edward rám nézett, de nem szólt semmit. Mi a fene? Miért nem kérdezi meg, ami annyira izgatja. Mi ütött az öcskösbe? Millió és még annál is több kérdés kavargott bennem. Zűrzavar tomboltam a szívemben, és most már úgy érzem, hogy a fejembe is. Rendet kell raknom agyamban. Döntenem kell. De mi lenne a helyes?

Felálltam a kanapéról.

- Friss levegőre van szükségem – mondtam a többieknek. Még jó, hogy egy vámpírnak nincs is szüksége levegőre… de nekem most kellett a friss, éltető oxigén.

Kisétáltam a ház elé és leültem a verandára. Miért ilyen nehéz az élet? Egy újabb kérdés. „Ebből elég” – mordultam magamra gondolatban. Meg kell válaszolnom magamban minden kérdést, hogy nyugalmat teremtsek a belsőmben.

Lássuk a medvét…

„Miért ilyen nehéz az élet?” – kérdeztem újra magamtól. Erre leginkább azt mondanám, hogyha nem lennének, nehézségek unalmas lenne maga a lét. Azért vannak a problémáink, hogy megoldjuk őket.

„Mi ütött Edwardba? Miért nem mondott semmit Jazz gondolatairól, az érzéseimről?” – lehet, hogy szorult még bele egy kis testvéri szeretet, vagy megértés – tűnődtem.

„Miért nem hallja Ed a gondolataim?” – na, erről fogalmam sincs. Erről nekem eddig még nem beszélt senki.

„Megérné eldobni Emmett-et egy vágyért?” – ez volt a legfontosabb mind közül, de ezt még mindig nem tudtam megválaszolni. Nem tudtam, mi lenne a helyes, hogy is tudnám.

Érzetem, hogy a szemem szúrni kezd. Igen, legszívesebben tele sírnék egy párnát, kimosnám a könnyeim által magamból a rossz gondolatokat. Valaki, segítsen már. Ez egyedül nem fog menni kezdem érezni, hogy összeroppanok a nyomás által. És ekkor egy újabb vízió megjelent lelki szemeim előtt. „Nem, azt kértem, hogy Kiliána segítsen” – morogtam még egy utolsót magamban és hagytam, hogy Kiliána egy másik helyre varázsoljon bennünket.

Álomrengeteg 4.fejezet

Feladat: Felsoroltak öt nevet és abból kettőnek szerepelnie (megszólalni, cselekedni vagy valami hasonlót) kell a történetben, a másik háromból kettőt minimum meg kell említeni. Tehát 1 személyt ki lehet hagyni a történetből.

Azt, hogy ki szerepel és kit említetek csak meg mi választjuk ki.

A nevek a következők:

Carlisle Cullen
Aro Volturi
Jacob Black
Sam Uley
Edward Cullen

Álomrengeteg

4. fejezet- Lehetőség

(Rosalie szemszöge)

- Jacob Black – kiabáltam rá mérgesen – fel ne merészelj menni, ha nem tudnád, alszik! – morogtam.

- Most már nem – húzta el a száját, és valóban hallottam, hogy Nessie megébred és hatalmasat ásít – ezt jól megcsináltad! – köpte a szavakat.

- Kutya, a feleségemmel beszélsz – lépett mellém Emmett.

- Nem, tényleg az én hibám – sütöttem le a szemeim.

- Akkor egyetértünk – bólintott Jake, és még mielőtt bármit is mondhattam volna eltűnt a szemem elől… Valószínűleg Renesmee szobájába ment.

Mérgesen leültem a kanapéra. Haragudtam magamra. Ha nem lettem volna ilyen erőszakos Nessie nem kelt volna fel, erről most tényleg én tehetek.

- Na, bébi nem dőlt össze a világ, a kis csajszi úgyis felkelt volna – ült mellém Em.

- Persze – motyogtam magam elé. Szerelmem még közelebb jött hozzám, félre tűrte vállamról a hajam és végig csókolta nyakam – Nem kellene, sokan vagyunk…

- Csak a kutya meg Renesmee van itthon – mormolta vállamba, majd végig húzta fedetlen bőrömön a nyelvét, mire belőlem feltört egy jóleső, vágytól csordult nyögés.

- Akkor ezt úgy veszem, hogy benne vagy egy kis ungi- bungiban.

- Ungi- bungi? – kérdeztem meglepődve, és alig tudtam elfojtani a feltörni készülő nevetésem.

- Akkor lennél kedves velem szerelmeskedni? – forgatta meg a szemeit.

- Én, szeretlek – rántottam meg a vállam.

- Rosalie Hale – morogta Emmett – Lennél kedves velem szeretkezni?

- Az meg mit jelent? – kérdeztem angyali arcot öltve.

- Inkább megmutatom a gyakorlati részét… - kezdett el újra kényeztetni kedvesem.

- Először szeretném tudni az elméleti részét.. – nyögtem, de amint Em megérintette a legérzékenyebb pontom a testemen, elvesztettem az eszem. Szembe fordultam vele, jobb lábam átdobtam csípőjén és eldöntöttem az ágyon. Em közeledni kezdett ajkaim felé, de én elhúzódtam tőle.

- Rosie – nyögte szerelmem. Közelebb hajoltam hozzá és a következő pillanatban már mohón faltam ajkait. Hosszú heves csókcsatánkból egy hang ébresztett fel. A saját hangom az elmémben. „Játszadozzunk egy kicsit.” Erre akaratlanul is elmosolyodtam. Elváltam Em ajkaitól, és felrohantam a szobánkba.

- Rosalie? – kérdezte hűlt helyem Emmett.

- Itt vagyok – kiabáltam, direkt nem behatárolva a helyem.

Mire férjem beért a hálószobába én már lent álltam a nappaliban.

- Rosalie! – morogta mérgesen kedvesem.

- Valami baj van? – kuncogtam ördögien.

- Nem, nincs – kiabált Em, és hallottam, hogy elindult a nappali irányába, azért én gyorsan átrohantam a konyhába.

- Áh. Ez szörnyű – nyögte Em, én pedig kikukucskáltam a konyhaajtón.

- Nem is - kuncogtam.

Egy másodpercre lehunytam a szemem és mire újra kinyitottam őket a konyha falának nyomódott testem és két hideg kéz összekulcsolta felül a kezemet. Elvesztem gyönyörű szemeiben, melyekben most nem az aranyfolyamok csordogáltak. Nem. Emmett szemei most feketén izzottak, elsötétültek a vágytól. Ajkaival lecsapott nyakamra, és kezeim még mindig fogságban tartotta.

- Azt hiszem, a rabom vagy – harapta meg fülem.

- Csak szeretnéd – mondtam dacosan, de minden „energiám” megsemmisült, amikor férjem ágyékát hozzám érintette. Éhesen csaptam le szájára és vad szenvedélyes csókban részesítettem. Emmett elengedte kezeimet, csípője köré csavartam mindkét lábam, ő pedig megtartott a derekamnál fogva. Jobb kezemmel hajába túrtam és minél közelebb próbáltam felhevült testünket egymásba „forrasztani.”

- Akarlak – nyögtem fel, amikor kedvesem kezét lejjebb csúsztatta. Több se kellett szerelmemnek, durván megragadott derekamnál és a konyhapultra ültetett, letépte ruhám és teljesítette akaratom. Vad, édes szeretkezésben részesített. Mikor éreztem, hogy Emmett is a gyönyör csúcspontjára ér, meghallottam, hogy a konyhapult megadja magát és kettétör.

„Remek, most mehetek venni egy új konyhapultot Esme-nek.” - gondoltam magamban. Szerelmem elengedett, és kábán a felsőjét kereste, de csak ruhacafatokat talált.

- Nem kellett volna ilyen hevesnek lenni cicám – simított végig arcomon.

- Van még elég ruhád – vágtam vissza és a szobám irányába vettem utam.

Benyitottam a gardróbba és egy farmert és hozzá illő felsőt kerestem. „Ez pont megfelel az egész napos semmittevésre” – állapítottam meg. Halk kopogás zaja töltötte be a szobát.

- Szabad – szóltam.

- Szia – köszönt be Edward – ha egész nap nem csinálsz, semmit megtennéd, hogy figyelsz Nessie-re? Bella és én a suliba megyünk elintézni a papírokat, Emmett elment konyhapultot venni – kuncogott – Jacob-nak pedig járőröznie kell, Carlisle pedig csak később jön haza.

- Persze – bólintottam boldogon.

- Reméltem, hogy ezt mondod – vigyorgott Ed.

- Mikor jöttök? – kérdeztem.

- Egy óra és itthon vagyunk. Szia – távozott testvérem.

Én is kikeltem az ágyból, és átsétáltam Nessie szobájába. Jake egy utolsó puszit nyomott a fejére, mitől engem a hányinger kerülgetett. Na, jó ilyen nem létezhet, nekem nem lehet hányingerem… csak elméletben.

- Jacob – csimpaszkodott Renesmee a nyakába.

- Nessie, nem sokára visszajövök, ígérem – súgta unokahúgom fülébe, majd elengedte őt és kisétált az ajtón.

- Rosie néni – villantotta rám tündöklő mosolyát Nessie.

- Szia, kicsim. Mihez lenne kedved? – kérdeztem.

- Éhes vagyok.. – mondta kicsit szégyellősen – Elmehetnénk vadászni.

- Ezt nem tartom jó ötletnek… - ingattam meg a fejem.

- De, meglátod jó móka lesz! Kérlek, kérlek, kérlek! – kérlelt angyali arccal. Ennek nem lehet nemet mondani.

- Jó legyen – bólintottam. S mire kimondtam ezeket a szavakat Renesmee a bejárati ajtó előtt toporzékolt. Most körülbelül egy 7- 8 éves kislánynak felelne meg kinézetre.

- Mehetünk? – kérdezte, mikor leértem mellé.

- Persze – feleltem mosolyogva.

Mikor kiléptünk unokahúgommal egyszerre kezdtünk futni az erdőbe, felemelő érzés volt a szél szárnyain repülni. Kikapcsolt az agyam egy része – még a másik része Nessie-re figyelt – és csak a vadászatra koncentráltam. Mikor már jó mélyen voltunk az erdőben, beleszagoltam a levegőbe.

- Mit érzel? – kérdeztem Renesmee-től.

- Szarvasokat, és nagyon büdösek! – fintorgott.

- Helyes. Enyém, ami a pataknál van – mondtam vigyorogva és a szarvas irányába kezdtem rohanni.

Mikor már majdnem elértem célom, hirtelen megszűnt körülöttem a világ, és egy ismerős helyen találtam magam. „Ne, csak most ne, kérlek, Nessie is velem van!”- könyörögtem magamban. Ismét az ismerős játszótéren voltam. A hasam újra gömbölyű volt, és a bőröm se csillogott. Ez megint egy hamis kép. Kiliána teszi ezt. Megint. De miért?

- Rosalie – súgta a nevem egy ismerős hang.

- Kiliána – sóhajtottam – Miért hoztál megint ide? Az unokahúgommal voltam, nem engedhetem, hogy baja essen! – mondtam mérgesen.

- Beszélnünk kell – biccentett egy pad felé – nyugalom, Renesmee-nek nem lesz semmi baja.

- Honnan tudod a nevét? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Az nem fontos. Inkább lenne számodra egy ajánlatom, ami nem mindennapi.

- Mégis mi az? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Aro Volturi egyik testőre vagyok – nézett rám – és az a képességem, hogy megváltoztathatom a múltat.

Elképedtem. Kiliána azért mutatta meg nekem a lányt tegnap, aki állítólag az én lányom, mert Ő tényleg az enyém lehetne?

- Szóval… te… képes lennél megváltoztatni mindent – nyeltem egy nagyot.

- Pontosan – bólintott – és én most felajánlok neked egy lehetőséget.

Tágra nyíltak a szemeim. Lehetőségem lenne rá, hogy gyerekem legyen, hogy boldog anya legyek?

- Mi az a lehetőség? – kérdeztem fojtott hangon.

- Eldobhatod az eddigi életed és visszakerülhetsz abba az időbe, mielőtt az a tragikus éjszaka be nem következett – mondta Kiliána határozottan.

Szó nem talált utat ajkamon, nem tudtam mit mondani. Mit válasszak? A szerelmem az eddigi családom? Vagy a nagy álmom, egy saját gyermeket?

Hencii

Álomrengeteg 3.fejezet

Mi volt a feladat?! :

Nymphi és Klaudya megadták a címet és nekünk ehhez kapcsolatosan kellett megírni a fejezetet!

Cím: Visszatérés

Álomrengeteg

3. fejezet - Visszatérés

(Rosalie szemszöge)

A napok úgy peregtek a szemünk előtt, mint az esőcseppek az ablakon. A nap nem sütött, a felhők eltakarták, és könnyüket a városra hullatták. A nappali fehér színei villogtak a szemem előtt. Mindig is tudtam, hogy valami hiányzik az életemből, és sajnos azt is tudtam, hogy mi az. Egy gyermek, ki csak az enyém. Hiába volt ott Renesmee, aki szinte a saját gyermekemnek számított… Az ő élete mindig is Jacob életétől fog függeni. Attól a bugyuta farkastól… a világon annyi ember él, és neki pont őt kellett magának kiszúrnia. Ez van, ezt kell elfogadnom, hisz nem tehetek semmit se, nem állhatok unokahúgom útjába. Ez a nap is olyannak ígérkezett, mint az összes többi – ekkor még nem sejtettem mi fog ma rám várni – Emmett vállára hajtottam a fejem és sodródtam az eseményekkel- melyek nem álltak másból: baseball meccsekből. Jasper és Em csillogó szemekkel vizsgálták a TV képernyőt, én pedig egy másik helyen, tájon- másik időben kalandoztam. Egy olyan álomrengetegben jártam, ahol mindenem megvolt. Az, amit az élettől a legjobban szerettem volna. Őt. Angyali arccal, ragyogó szemekkel és mindig mosolyra húzódó ajkakkal. Hiába próbáltam kinyitni a szemeim, nem ment. Mintha ólomsúlyokat helyeztek volna szemhéjaimra. Mégis.. itt az álomvilágban sokkal könnyebb volt az élet. Sütött a nap, a bőröm mégse csillogott a fénysugarak hatására. Az emberek arcán mosoly ült. Emberek? És az én torkom nem égeti a vad, őrjöngő tűz?! Még is hol vagyok, és mi történik velem? Magamra pillantottam. A kezem nem volt hófehér, inkább egészséges barna bőröm volt. Elsétáltam egy bolt kirakata előtt- ugyanis valami városféleségben járhattam-, amikor megnéztem a tükörképem a szám tátva maradt. Nem a szoborszépségű Rosalie Hale nézett vissza rám. A vámpírság elpárolgott a tükörképemből. De ez mégis hogy lehetséges? Ilyen nem létezik! Nem, nem és nem.

- Mamii! – kiáltotta egy méz szőke hajú kislány felém rohanva. Mami?!Én?!

- Szia – mosolyogtam rá a kislányra, aki 6-7 évesnek festett.

- Anyu, úgy festesz, mint aki kísértetet lát! – kuncogott.

Zavartan néztem a lányra. – Nem lehet, hogy összetévesztesz valakivel? – kérdeztem.

- Anyu – szúrós pillantásban részesültem – Én vagyok az, Hilary! A lányod!

- Le kell ülnöm – suttogtam, és éreztem, hogy lábaim elgémberednek.

- Igen, apu megmondta, hogy ez nem jó ötlet.

- Micsoda nem jó ötlet? – kérdeztem miközben leültem egy padra.

- Hogy eljöjjünk sétálni, meg hogy elhozz játszótérre.. azt mondta, hogy már nem nagyon bírsz sehogy se lenni.. Hogy a tesó már nagyon virgonc odabent! - kicsi kezét végig húzta pocakomon. Pocakomon???? Ijedten pillantottam gömbölyödő hasamra. Kezem végig simítottam rajta, és szemeim könnybe lábadtak.

- Mi a baj, anyu? – kérdezte Lányom.

- Semmi kicsim – simogattam meg gyönyörű haját – Csak boldog vagyok – mosolyogtam.

Hilary édesen felnevetett. – Szinte a nap mindenegyes percében ezt mondod.

Erre elmosolyodtam.

- Hilary!!! – kiáltotta egy kisfiú a távolból.

- Azt hiszem, Téged keresnek – intettem a fiú irányába.

- Mehetek? – kérdezte csillogó szemekkel.

Bólintottam – De vigyázz magadra!

- Köszi, anyu – nyomott egy puszit arcomra, majd a játszótérre futott.

Kezem az arcomra tettem, és a puszi helyét fogtam. Elmerültem a város szépségében és önfeledt jókedvében. De mégis elmém egy részében ott bujkált az a kérdés.. Hol vagyok? Miért vagyok itt?

Lassan kezdett besötétedni, és nekem emberi szükségleteim támadtak. Mint pl. a mosdó használta, és az étkezés. Szememmel Hilary alakját kezdtem keresni. Azt a tündér arcot nem lehet elfelejteni. Ahogy méz szőke hajtincsei körbefogják szív alakú arcát, és hullámokban a vállára omlanak… leírhatatlan szépséggel rendelkezik. Ahogy kecses balerina alakjával fogócskázik a többi gyerekkel, mintha csak táncolna. Nehézkesen felálltam a padról, a lábaimba olyan érzésem támadt, mintha ezer kis hangya játszadozna ereimben.

- Hilary! – kiáltottam.

- Tessék mami – lépett elém.

- Menjünk haza – mondtam fáradtan.

- Rendben – bólintott Hilary, majd mellém lépett, megfogta kezem és sétálni kezdtünk.

Egy idő után én törtem meg a csendet.

- Jól érezted ma magad? - kérdeztem

- Nagyon, képzeld anyukásat- apukásat játszottunk. Kíra volt az egyik kislány, Naomi a másik George volt az apa, és én az anyuka – mondta elpirulva.

- Oh, és mit csináltatok ti George-al?

- Hát, megfogta a kezem..

- És még? – kérdeztem komolyan, de szám szélében mosoly bujkált.

- Hát, kaptam egy apró puszit ide – mutatott az arcára Hilary.

Hatalmas mosoly terült szét egész arcomon.

- Itthon vagyunk – mondta lányom mielőtt még bármit is kérdezhettem volna.

Benyitottam a hatalmas házba és szemeim kikerekedtek az elém terülő látványtól. A falak cappuccino színűek voltak, a bútorok pedig halvány krémszínben pompáztak.

Egy Emmetthez hasonló alak lépett ki a konyhából.

- Sziasztok! – mondta vigyorogva, majd karjaiba kapta Hilary-t és megpörgette a magasban. – Szia, hercegnőm! Ugye nem fárasztottad ki anyut?

- Dehogy! – mondta nevetve lányom.

- Ennek örülök – lépett mellém Emmett – sziasztok – nyomott egy csókot ajkaimra, és simított végig pocakomon. – Az ebédlőben van vacsi! Hilary moss kezet és egyél – mondta szigorúan férjem.

Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, Em köddé vált, Hilary is és az egész ház is.

- Mi történik? – kérdeztem sikítva.

Hirtelen egy erdőben találtam magam. Az erdőben nyoma sem volt a jókedvnek, a vidámságnak, az embereknek, vagy a napsütésnek.

- Hol vagyok? – kiáltottam.

Ismerős volt a hely az emlékeimben, mégis olyan távolinak tűnt, homályosnak. Újra éreztem az égető, kaparó érzést a torkomban. Szóval visszanyertem a vámpírságom. Remek!

Elkezdtem az erdőben bolyongani. Éreztem, hogy jártam már erre. A táj annyira ismerős volt.. Az erdő közepe felé sétáltam, és megpillantottam valamit. Valamit, amitől emlékképek ezrei kezdték ellepni elmém.

Hát persze!! – sikítottam magamban. Hát persze! Hogy is nem emlékezhettem? Közelebb sétáltam a kőpadhoz, és leültem rá. Az első találkozásom egy vámpírral.

De mégis hogy kerülök ide? És miért? – annyi megoldatlan kérdés állt elém, hogy azt se tudtam melyiket kezdjem megoldani.

Koromfekete volt az ég, a hold nem ragyogott és a csillagok se világították be az eget. Körülnéztem a kőpadot körbevevő bokrokban és az egyikben megpillantottam egy aranyszempárt.

- Kiliána – suttogtam magam elé.

- Szia Rosie – lépettem elém tündöklő mosollyal az arcán.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepődve.

- Hát, inkább azt mondanám, hogy ezt a sok furcsaságot mind én okoztam… - sóhajtotta.

- Tessék? – kérdeztem hisztérikus hangon.

- Nyugodj meg! – ült le mellém – Mindent elmesélek!

- Hallgatlak- mondtam csípős hangon.

- Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy még találkozunk?

Aprót bólintottam. Halvány emlék számomra, de emlékszek rá.

- Én tudtam, hogy egy napon vámpír leszel, és azt is, hogy mit szeretnél az élettől a legjobban.

- Hilary-t… a kislányt, akit láttam – dadogtam.

- Igen – bólintott Kiliána – Szóval nekem van egy képességem, ami nem áll másból, mint hogy a jövőt látom, azt meg tudom mutatni másoknak, mintha most élnék azt át először és „álomba tudom ejteni” azt, akit akarok, így tudok megmutatni neki dolgokat, amit csak szeretnék.. Mint például ezt a beszélgetést, amit mi most itt folytatunk.

- Hilary a jövőm? És az ember lét?

- Igen – mondta mosolyogva Kiliána.

- De mégis hogy? Hiszen ez lehetetlen…

- Csak bízz az álmaidban! A sors majd gondoskodik rólad! – mosolygott rám, majd ő is eltűnt, az erdő is és én lassan „felébredtem”.

Ismét visszatértem a Cullen ház nappalijában Emmett mellé, aki még mindig a baseball meccset nézte Jasper-el.

Felpillantottam Emmett arcára, de ugyanaz a vámpír nézett vissza rám, aki korábban.

Bízzak az álmaimban? De ez hogyan segíthet?

Lassan be kell látnom, hogy az élet csak egy szép ígéret…

Felkeltem a kanapéról, és a lépcső felé siettem.

- Várj Rosalie – szólt Em. Utánam jött, megfogta a kezem és most nem a tipikus Emmett vigyorral mosolygott rám.. Olyan bujkált szája szélében, ami szinte lehetetlen volt. Megértés. Tudja, hogy mi történt velem? Ha igen, akkor mégis honnan?

- Szeretlek – súgta a fülembe és felsétáltunk a hálószobánkba.

Majd kezdetét vette a mackó- cicajáték.

Puszi: Hencii

2.fejezet

Álomrengeteg

2. fejezet (Rosalie szemszöge)

A sötétségfátyla lassan beborította a tájat. Mint egy fekete könnycsepp, úgy csillogtak a pocsolyák az utcán. A vékony ablaküvegen keresztül méregettem a tájat. Hangosan kifújtam a levegőt, és egy hideg érintést éreztem meg a vállamon, majd puha ajkait nyakamon. Megfordultam, és nagy hibát követtem el. Belenéztem a szemeibe, azokba a tökéletes aranybarna szemekbe. Csontjaim „elolvadtak” és készségesen borultam szerelmem karjaiba. Mosolyogva hajtottam fejem Emmett márvány mellkasára. Mélyen belélegeztem édes, mámorító illatát. Karjait derekam köré fonta, és halkan a fülembe búgta:
- Nessie ma este itt alszik. – Arcomra pedig levakarhatatlan vigyor ült ki. Imádtam ezt a kis vörös hajú tündérkirály lányt. Hihetetlen, hogy egy ilyen elragadó lény létezzen. Földöntúli csoda.
Halk kopogás moraja szűrődött a szobába.
- Szabad – szóltam.

Nessie lépkedett be a szobába. Napról napra nagyobb. Sóhajtottam magamban. Most egy hároméves kislánynak felelne meg kinézetre.

Halványan rámosolyogtam, és ő egyből felém szaladt, én pedig a karjaimba kaptam őt, és szorosan magamhoz öleltem.
- Szia, kicsi lány – suttogtam a fülébe, mire ő édesen felkuncogott.
- Szia Rosie – vigyorgott a kis törpe, majd Emmett - re villantotta tökéletes foksorát, Em pedig ijedtséget színlelve hátrébb húzódott. Renesmee hangos nevetésbe tört ki.
- Hé csajszi, a szívinfarktust hozod rám – viccelődött kedvesem.
- Bocsi, Em bácsi – mosolygott még mindig Nessie.
Későre járt, és mégse hagyhatom, hogy az unokahúgom koszosan bújjon ágyba. Ilyenkor mindig a mi szobánkban aludt Renesmee. Édesen szuszogott álmában, és látványa újra- és újra megdobogatta nem létező szívem. A gondolataim folyton egy ilyen kislány körül cikáztak. Legnagyobb álom volt, hogy egy ilyen gyermeket, szerető és ölelő karjaim között tartsak. A sors kegyetlen tréfát űzött velem, de most mégis megadta azt a lehetőséget – ha nem is a saját gyerekem – de egy csoda, mert Renesmee maga a csoda, életét végigkövessem, és itt legyek neki, mint egy biztos pont, egy lelki támasz.
Nessie hatalmas ásítása ragadott ki gondolataim közül.
- Ideje fürödni – mondtam neki mosolyogva.
- Rendben – sóhajtotta – de csak ha elkapsz! – kiáltotta, majd el is tűnt a szemem elől.
- Úgy látom cicám, hogy játszanak veled – kacagott Emmett.
- Nem sokáig – válaszoltam ravasz vigyorral az arcomon, majd Nessie után rohantam.
Követtem édes, mézes illatát. Nem volt az a tipikus csábító vámpír illata, de nem is hasonlított ember vérre. Inkább, mint a cukros alma. Kívül édes, csábító. Bellül ízeltes, átlagos. Igen, ez a megfelelő hasonlat. Mint a vámpírok, kívül elkápráztatóak, és mint az emberek belül: Ízletesek, és átlagosak, hiszen mindegyik ugyanazt rejti magában. Edward szobájában éreztem a legintenzívebben Nessie illatát, így berontottam az üvegekkel körbehatárolt szobácskába, és huncut mosollyal az arcomon az ágyra vetettem magam. Pontosabban Nessie-re. Épségére vigyáztam, egyik kezemmel támaszkodtam az alattunk besüppedő ágyon, hogy még véletlenül se nyomjam össze testsúlyommal.

- Megvagy! – jelentettem ki büszkén.
- Rendben, irány a kád! – kiáltott fel kacarászva.

Karjaim közé kaptam kicsiny törékeny testét, és a fürdőbe „cipeltem”. Megengedtem a fürdővizet, és lábra állítottam a kisasszonyt. Levettem róla ruháit és a szennyesbe dobtam. Majd „bedobtam” a kádba Renesmee-t. A kád szélén gumikacsák sorakoztak Nessie kiskorúságára utalva, holott ő már sehol se volt kislány.
Hirtelen ötlettől vezérelve a színes kacsák után kaptam, és bedobtam a vízbe őket. Renesmee értetlenül tekintettem arcomra.
- Indulhat a Gumikacsa háború – nevettem fel.
Nessie szemei úgy kikerekedtek, hogy azt hittem helyből kiesnek.
- Csak vicceltem – rántottam meg a vállam.
Renesmee ügyesen lefürdött. Büszke voltam rá. Hihetetlen, hogy egy ilyen kicsi lány ennyire értelmes legyen. Nessie-t egy törülközőbe csavarva vittem vissza férjemmel közös szobánkba. Kezemben pihenő lánykával egyszerre kiáltottunk fel meglátva Emmett-et.
- Kifelé – mondtuk kuncogva.
- Megyek már – sóhajtotta szerelmem, majd készségesen kisétált a szobából.
Renesmee-t egy rózsaszín pizsamába öltöztettem, majd lefektettem az ágyba.
- Mesélj nekem – kérlelt selymes vámpír hangon. Már most betudja vetni ezt a képességét is, kész. Mi lesz, ha nagy lesz? Az utcán sétálva a fiúk elbotlanak majd a saját lábukba, csupán Nessie látványától?
- Rendben – mondtam végül – Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egy vámpír fiú. Ez a vámpír fiú nagyon magányos volt és sehol se találta a helyét a világban. Volt neki egy anyatigris jellemű nevelő anyukája, egy okos doktor jellemű panda, nevelő apukája, egy nagy mackós fogadott bátyja, egy páváskodó fogadott nővére, egy örökmozgó kiscica húga, egy alattomos róka öcsköse, és Ő volt maga az oroszlán. Ez volt az ő kis családjuk. A kiscica és a róka boldogan éltek egymással, a páva és a mackója leteperték egymást, még a panda és a tigris szerelmesen éldegéltek. Az oroszlán magányos volt, és belül hiányzott belőle valami. Valami, mely a lelkét foglalta magába. Ám egyszer, az oroszlán rábukkant az ő igaz szerelmére. Szegény védetlen bárány akkor még nem tudta, hogy mi vár rá. Az oroszlán nehezen, de végül beismerte, hogy a báránykával való első találkozásukkor már ott volt az bizonyos szikra. – mondtam miközben éreztem, hogy boldogság ered szét testemben – Az oroszlán elkövetett sok- sok dolgot, amiért a bárány szemében rossz állatkának tűnhetett volna fel, de Ő ezt nem tette. Megértette inkább vele, hogy az ő szerelme nem fog más ajtajánál kopogtatni soha, csak az oroszlánén. Boldog napok gyülekeztek az életükbe, de egy váratlan napon a napocskát eltakarták a viharfelhők. Az oroszlán féltette egy másik lénytől szerelmét. Ám a nagy csapat összefogott, és ők győzedelmeskedtek minden háborúban, ami rájuk várt az élet során. A kettőjük kapcsolata szent volt, lenyűgöző. – mondtam elismerő hangon.
Nessie szép lassan elszunyókált mellettem az ágyban, én pedig boldogan figyeltem kis testét.
Rá kellett jönnöm, hogy Edward és Bella valójában milyen veszedelmes, és káprázatos utat jártak be. Az ő történetükre gondolva a szerelem szó jut eszembe, hiába érzem ezt az érzést megfogalmazni mégse tudom. Egy olyan fantasztikus dolog, mely bejárja porcikáid és felpezsdíti azokat. Másra nem vágysz, csak szerelmedre, minden pillanatban forró ajkira kiéhezve zihálsz, mint egy maratoni futás után.
Végig simítottam Nessie vörösen csillogó haján, és nagyot sóhajtottam. Egyszer majd egy vérfarkas kezei közt kell tudnom. Tudatomban áll, hogy az az idő még messze van, de mindenre fel kell készülni.
Emmett nyitott be a szobába. Kezét hívogatóan kitárta előttem, én pedig fájó szívvel az ágyon hagytam nyugodtan szunnyadó unokahúgom. Kézen fogva lesétáltunk a nappaliba, ahol a kanapén Jasper ölében Alice foglalt helyet.
- Sziasztok – köszöntem halkan.
- Nessie? – kérdezte csillogó szemekkel Alice.
- Alszik – morogtam rá, nem akartam, hogy felkeltse.
Mindenki a csönd kincsébe rejtőzött, és szerelme arcvonásait pásztázta tekintetével.
- Ti tudjátok, hogy Bella miért mondta azt Edwardnak, hogy az alkonyat az ő napszakuk? – kérdezte hirtelen Jazz.
- Azt hiszem, hogy én igen – mondtam.
- És elárulod? – kérdezte Jasper, miközben éreztem, hogy nyugtalanító hullámokkal bombázta testem.
- Persze – sóhajtottam végül – „Alkonyat van megint. Újra vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.” - mondtam Bella hangját utánozva.
- És te erről honnan tudsz? – kérdezte meglepetten Alice.
- Hát, a múltkor egészen véletlenül meghallottam… amikor elsétáltam Edward szobája mellett. – mondtam durcásan.
- Nyugi baby, gondoltuk, hogy nem csaptál fel gondolatolvasónak – simított végig combomon Emmett.
- Helyes – rajzoltam körbe Em szemei alatt lévő karikákat.
Mély levegőt vettem, belélegezve szerelmem illatát. Tüdőm megtelt mámorító illatával.
Most már tudtam, hogy a szerelem nem csak egy érzést, vagy egy lényt foglal magába. A szerelem szót nem lehet leírni, csak érezni. Nekem vad- édes tüze égette bőröm, és ereimben vadul csordogált a vágy. Emmett arany szemeibe néztem, és elvesztem. Boldog, önkívület leni állapotban lebegtem a szerelmes felhők körében.

Megjegyzéseket várok! ;) Puszi♥

Hírek

Chaio! :)
Köszönöm mindenkinek a szavaztot:)
Kedves névtelen.. engem nagyon érdkelne, hogy miért pocsék a fejezet?:)
Tudod..csak a kritikből tanúl az ember!:)
Mivel ez 1 pályázatra írt "töri" így megvannak szabva a frisselés időpontjai, amik a következőek:
március 5
április 9.
május 7.
június 4.
Pusz: Hencii(:♥

1.bejegyzés, 1.fejezet !!

Sziasztok!! :):)
A belleblogon. jeleiztem egy versenyre.
Egy történetet kell írni, és hogy így többi fejiből fog állni, így nyitottam egy új blogot a történet számára. Jó olvasást! :) Véleményeket várom!!:D

Álomrengeteg

1.fejezet- Rosalie emléke
Rosalie szemszöge

Korán reggel volt. A nap sugarai nyaldosták az ablakom üvegét. Nem tudtam aludni. Egy furcsa érzés kavargott bennem, nem hagyott nyugodni, valamit láttam az éjszaka az erdőben, valami furcsát, nem mindennapit. Érdekelt, hogy vajon mi lehet ott, de mégis féltem kimenni, és megnézni. Anyukám finom, bársonyos bőrét éreztem a vállamon.
- Rosie kicsim, miért nem alszol még?- kérdezte lágy, dallamos, csilingelő hangon. Anyukám volt a földkerekség legszebb nője. Gyönyörű szőke- szinte már aranyszínű haja a háta közepéig ért, természetes hullámokban helyezkedtek el hátán.
- Nem vagyok álmos. – feleltem anya kérdésére.
- Ha nem, hát nem- mosolygott – Kérsz reggelit?
- Nem, köszönöm.
Majd visszafordultam az ablak felé… és szemeim a sűrű erdőn legeltettem.
- Vajon mi lehet ott? – gondolkoztam hangosan.
- Mi hol lehet? – morfondírozott apa.
- Semmi – leheltem.
Nem szeretnék félni attól, ami ott kint van az erdőben, és a félelemtől csak egy módon szabadulhatunk meg. Meg kell szüntetni a félelem okát.
Ki kell mennem az erdőbe. Belepusztulok a kíváncsiságba.

Felvettem egy hétköznapi ruhát, és lófarokba fogtam a hajam.

Már épp nyomtam volna le a bejárati ajtó kilincsét, amikor apukám megállított.

- Hová- hová ifjú hölgy? – érdeklődött.
- Sétálok…
- Vigyázz magadra – nyomott egy csókot homlokomra, és elindult dolgozni.
Majd én is kiléptem az ajtón, és az erdő mély titkaiba ástam magam. Ősz volt. Az elmúlást jelképező hónap. Minden barna- sárga színben pompázott. Komor, felhős időjárás uralkodott. Ez az időjárás kihatott az emberek érzelmeire is. De most az én érzéseimet hidegen hagyta.
Én nem mondanám magam jelen pillanatban boldognak, se szomorúnak. Inkább semlegesnek. Mintha az érzelmek megszűntek volna bennem, mintha kivált volna egy lényem.
Már az erdő sűrűjében jártam, és elfáradtam. Megláttam egy kőből faragott padszerű ülőhelyet. De a pad nem volt üres.
Egy hosszú barnás- szőkés hajú lány helyezkedett el rajta. Hófehér bőre
volt, és gyönyörű ruhája. A szemét nem láttam, mert lecsukta őket, és fejét is lehajtotta. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem is él.
De egy pillanattal később hangosan kifújta a levegőt, és tekintetét rám szegezte.
Nekem meg, mint a rajzfilmekben kigyulladt a körte a fejem fölött.
Őt láttam az éjszaka. Aranybarna szemeit bárhol felismerném. Igen, ő volt az, kétségkívül.
- Szia – szólt a lány. Csilingelő hangjától elámultam. Eddig azt hittem anyukámnak van csak csilingelő, lágy, kellemes hangja.
- Sz-ii-aa- mormoltam.
A lányhoz sétáltam, és leültem mellé.
- Az én nevem Rosalie – mosolyogtam bátortalanul.
A lány a kezét a szája elé emelte. Értetlenkedve tekintettem rá.
- Már megbocsáss, de rettentően jó szagod van.
A vér megfagyott az ereimben, a szemeim kikerekedtek.
- Tessék??? – köhécseltem.
- A véred illata – beharapta alsó ajkát – isteni.
Nagyot nyeltem, mintha egy gombóc akadozott volna a torkomban.
- Az én nevem Kiliána. Bocsáss meg, látom megijesztettelek.
- Nem – hazudtam könnyedén. – De, hogy értetted azt, hogy…
- Áh, semmiség, felejtsd el – mosolygott Kiliána. Gyönyörű fehér fogai voltak, telt ajkai, és hibátlan külseje. Az illata, mint a rózsáé.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
- Hosszú történet… - sóhajtott a lány.
Sokáig beszélgettünk még Kiliánával, nagyon kedves lány volt. De még is más volt, mint az emberek. Olyan természetfeletti. Kezdett besötétedni, és a levegő is lehűlt.
Anyukám kiabálását hallottam meg a távolból.
- Rosie, kicsim, vacsoraidő!!

- Mennem kell –motyogtam.
- Még találkozunk – ígérte Kiliána.
- Rendben – bólintottam rá, és elindultam haza.
Miután megvacsoráztam, és megfürödtem, bebújtam az ágyamba, és a ma történteken kezdtem gondolkodni. Kiliána gyönyörű lány, egy ember nem lehet ennyire szép. Lassan, de biztosan kezdtem saját magamnak beismerni, hogy féltékeny vagyok rá.
Azok az aranybarna szemeik, szinte szétáradt bennük a melegség. Megigéztek a szemei.
És az, hogy a vérem illata lenyűgöző. Hogy gondolta?
Már majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott egy szó. Vámpír.
Badarság! Nevettem saját magamon gondolataimban. Majd az álom elrabolta elmém….

- Ez volt az első találkozásod vámpírral? – kérdezte Nessie.
- Igen, még kislányvoltam.
- Nem féltél tőle?
- Nem, és szívem mélyén remélem, hogy még valaha találkozni fogok vele…

„Kiliána” ismételtem magamban.
Csak merő véletlen lehetett, vagy volt oka is a találkozásomnak vele.
Egyszer kiderül majd az igazság. Reménykedtem.

Pusz: Hencii(:♥