Álomrengeteg 3.fejezet

Mi volt a feladat?! :

Nymphi és Klaudya megadták a címet és nekünk ehhez kapcsolatosan kellett megírni a fejezetet!

Cím: Visszatérés

Álomrengeteg

3. fejezet - Visszatérés

(Rosalie szemszöge)

A napok úgy peregtek a szemünk előtt, mint az esőcseppek az ablakon. A nap nem sütött, a felhők eltakarták, és könnyüket a városra hullatták. A nappali fehér színei villogtak a szemem előtt. Mindig is tudtam, hogy valami hiányzik az életemből, és sajnos azt is tudtam, hogy mi az. Egy gyermek, ki csak az enyém. Hiába volt ott Renesmee, aki szinte a saját gyermekemnek számított… Az ő élete mindig is Jacob életétől fog függeni. Attól a bugyuta farkastól… a világon annyi ember él, és neki pont őt kellett magának kiszúrnia. Ez van, ezt kell elfogadnom, hisz nem tehetek semmit se, nem állhatok unokahúgom útjába. Ez a nap is olyannak ígérkezett, mint az összes többi – ekkor még nem sejtettem mi fog ma rám várni – Emmett vállára hajtottam a fejem és sodródtam az eseményekkel- melyek nem álltak másból: baseball meccsekből. Jasper és Em csillogó szemekkel vizsgálták a TV képernyőt, én pedig egy másik helyen, tájon- másik időben kalandoztam. Egy olyan álomrengetegben jártam, ahol mindenem megvolt. Az, amit az élettől a legjobban szerettem volna. Őt. Angyali arccal, ragyogó szemekkel és mindig mosolyra húzódó ajkakkal. Hiába próbáltam kinyitni a szemeim, nem ment. Mintha ólomsúlyokat helyeztek volna szemhéjaimra. Mégis.. itt az álomvilágban sokkal könnyebb volt az élet. Sütött a nap, a bőröm mégse csillogott a fénysugarak hatására. Az emberek arcán mosoly ült. Emberek? És az én torkom nem égeti a vad, őrjöngő tűz?! Még is hol vagyok, és mi történik velem? Magamra pillantottam. A kezem nem volt hófehér, inkább egészséges barna bőröm volt. Elsétáltam egy bolt kirakata előtt- ugyanis valami városféleségben járhattam-, amikor megnéztem a tükörképem a szám tátva maradt. Nem a szoborszépségű Rosalie Hale nézett vissza rám. A vámpírság elpárolgott a tükörképemből. De ez mégis hogy lehetséges? Ilyen nem létezik! Nem, nem és nem.

- Mamii! – kiáltotta egy méz szőke hajú kislány felém rohanva. Mami?!Én?!

- Szia – mosolyogtam rá a kislányra, aki 6-7 évesnek festett.

- Anyu, úgy festesz, mint aki kísértetet lát! – kuncogott.

Zavartan néztem a lányra. – Nem lehet, hogy összetévesztesz valakivel? – kérdeztem.

- Anyu – szúrós pillantásban részesültem – Én vagyok az, Hilary! A lányod!

- Le kell ülnöm – suttogtam, és éreztem, hogy lábaim elgémberednek.

- Igen, apu megmondta, hogy ez nem jó ötlet.

- Micsoda nem jó ötlet? – kérdeztem miközben leültem egy padra.

- Hogy eljöjjünk sétálni, meg hogy elhozz játszótérre.. azt mondta, hogy már nem nagyon bírsz sehogy se lenni.. Hogy a tesó már nagyon virgonc odabent! - kicsi kezét végig húzta pocakomon. Pocakomon???? Ijedten pillantottam gömbölyödő hasamra. Kezem végig simítottam rajta, és szemeim könnybe lábadtak.

- Mi a baj, anyu? – kérdezte Lányom.

- Semmi kicsim – simogattam meg gyönyörű haját – Csak boldog vagyok – mosolyogtam.

Hilary édesen felnevetett. – Szinte a nap mindenegyes percében ezt mondod.

Erre elmosolyodtam.

- Hilary!!! – kiáltotta egy kisfiú a távolból.

- Azt hiszem, Téged keresnek – intettem a fiú irányába.

- Mehetek? – kérdezte csillogó szemekkel.

Bólintottam – De vigyázz magadra!

- Köszi, anyu – nyomott egy puszit arcomra, majd a játszótérre futott.

Kezem az arcomra tettem, és a puszi helyét fogtam. Elmerültem a város szépségében és önfeledt jókedvében. De mégis elmém egy részében ott bujkált az a kérdés.. Hol vagyok? Miért vagyok itt?

Lassan kezdett besötétedni, és nekem emberi szükségleteim támadtak. Mint pl. a mosdó használta, és az étkezés. Szememmel Hilary alakját kezdtem keresni. Azt a tündér arcot nem lehet elfelejteni. Ahogy méz szőke hajtincsei körbefogják szív alakú arcát, és hullámokban a vállára omlanak… leírhatatlan szépséggel rendelkezik. Ahogy kecses balerina alakjával fogócskázik a többi gyerekkel, mintha csak táncolna. Nehézkesen felálltam a padról, a lábaimba olyan érzésem támadt, mintha ezer kis hangya játszadozna ereimben.

- Hilary! – kiáltottam.

- Tessék mami – lépett elém.

- Menjünk haza – mondtam fáradtan.

- Rendben – bólintott Hilary, majd mellém lépett, megfogta kezem és sétálni kezdtünk.

Egy idő után én törtem meg a csendet.

- Jól érezted ma magad? - kérdeztem

- Nagyon, képzeld anyukásat- apukásat játszottunk. Kíra volt az egyik kislány, Naomi a másik George volt az apa, és én az anyuka – mondta elpirulva.

- Oh, és mit csináltatok ti George-al?

- Hát, megfogta a kezem..

- És még? – kérdeztem komolyan, de szám szélében mosoly bujkált.

- Hát, kaptam egy apró puszit ide – mutatott az arcára Hilary.

Hatalmas mosoly terült szét egész arcomon.

- Itthon vagyunk – mondta lányom mielőtt még bármit is kérdezhettem volna.

Benyitottam a hatalmas házba és szemeim kikerekedtek az elém terülő látványtól. A falak cappuccino színűek voltak, a bútorok pedig halvány krémszínben pompáztak.

Egy Emmetthez hasonló alak lépett ki a konyhából.

- Sziasztok! – mondta vigyorogva, majd karjaiba kapta Hilary-t és megpörgette a magasban. – Szia, hercegnőm! Ugye nem fárasztottad ki anyut?

- Dehogy! – mondta nevetve lányom.

- Ennek örülök – lépett mellém Emmett – sziasztok – nyomott egy csókot ajkaimra, és simított végig pocakomon. – Az ebédlőben van vacsi! Hilary moss kezet és egyél – mondta szigorúan férjem.

Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, Em köddé vált, Hilary is és az egész ház is.

- Mi történik? – kérdeztem sikítva.

Hirtelen egy erdőben találtam magam. Az erdőben nyoma sem volt a jókedvnek, a vidámságnak, az embereknek, vagy a napsütésnek.

- Hol vagyok? – kiáltottam.

Ismerős volt a hely az emlékeimben, mégis olyan távolinak tűnt, homályosnak. Újra éreztem az égető, kaparó érzést a torkomban. Szóval visszanyertem a vámpírságom. Remek!

Elkezdtem az erdőben bolyongani. Éreztem, hogy jártam már erre. A táj annyira ismerős volt.. Az erdő közepe felé sétáltam, és megpillantottam valamit. Valamit, amitől emlékképek ezrei kezdték ellepni elmém.

Hát persze!! – sikítottam magamban. Hát persze! Hogy is nem emlékezhettem? Közelebb sétáltam a kőpadhoz, és leültem rá. Az első találkozásom egy vámpírral.

De mégis hogy kerülök ide? És miért? – annyi megoldatlan kérdés állt elém, hogy azt se tudtam melyiket kezdjem megoldani.

Koromfekete volt az ég, a hold nem ragyogott és a csillagok se világították be az eget. Körülnéztem a kőpadot körbevevő bokrokban és az egyikben megpillantottam egy aranyszempárt.

- Kiliána – suttogtam magam elé.

- Szia Rosie – lépettem elém tündöklő mosollyal az arcán.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepődve.

- Hát, inkább azt mondanám, hogy ezt a sok furcsaságot mind én okoztam… - sóhajtotta.

- Tessék? – kérdeztem hisztérikus hangon.

- Nyugodj meg! – ült le mellém – Mindent elmesélek!

- Hallgatlak- mondtam csípős hangon.

- Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy még találkozunk?

Aprót bólintottam. Halvány emlék számomra, de emlékszek rá.

- Én tudtam, hogy egy napon vámpír leszel, és azt is, hogy mit szeretnél az élettől a legjobban.

- Hilary-t… a kislányt, akit láttam – dadogtam.

- Igen – bólintott Kiliána – Szóval nekem van egy képességem, ami nem áll másból, mint hogy a jövőt látom, azt meg tudom mutatni másoknak, mintha most élnék azt át először és „álomba tudom ejteni” azt, akit akarok, így tudok megmutatni neki dolgokat, amit csak szeretnék.. Mint például ezt a beszélgetést, amit mi most itt folytatunk.

- Hilary a jövőm? És az ember lét?

- Igen – mondta mosolyogva Kiliána.

- De mégis hogy? Hiszen ez lehetetlen…

- Csak bízz az álmaidban! A sors majd gondoskodik rólad! – mosolygott rám, majd ő is eltűnt, az erdő is és én lassan „felébredtem”.

Ismét visszatértem a Cullen ház nappalijában Emmett mellé, aki még mindig a baseball meccset nézte Jasper-el.

Felpillantottam Emmett arcára, de ugyanaz a vámpír nézett vissza rám, aki korábban.

Bízzak az álmaimban? De ez hogyan segíthet?

Lassan be kell látnom, hogy az élet csak egy szép ígéret…

Felkeltem a kanapéról, és a lépcső felé siettem.

- Várj Rosalie – szólt Em. Utánam jött, megfogta a kezem és most nem a tipikus Emmett vigyorral mosolygott rám.. Olyan bujkált szája szélében, ami szinte lehetetlen volt. Megértés. Tudja, hogy mi történt velem? Ha igen, akkor mégis honnan?

- Szeretlek – súgta a fülembe és felsétáltunk a hálószobánkba.

Majd kezdetét vette a mackó- cicajáték.

Puszi: Hencii