Álomrengeteg 3.fejezet

Mi volt a feladat?! :

Nymphi és Klaudya megadták a címet és nekünk ehhez kapcsolatosan kellett megírni a fejezetet!

Cím: Visszatérés

Álomrengeteg

3. fejezet - Visszatérés

(Rosalie szemszöge)

A napok úgy peregtek a szemünk előtt, mint az esőcseppek az ablakon. A nap nem sütött, a felhők eltakarták, és könnyüket a városra hullatták. A nappali fehér színei villogtak a szemem előtt. Mindig is tudtam, hogy valami hiányzik az életemből, és sajnos azt is tudtam, hogy mi az. Egy gyermek, ki csak az enyém. Hiába volt ott Renesmee, aki szinte a saját gyermekemnek számított… Az ő élete mindig is Jacob életétől fog függeni. Attól a bugyuta farkastól… a világon annyi ember él, és neki pont őt kellett magának kiszúrnia. Ez van, ezt kell elfogadnom, hisz nem tehetek semmit se, nem állhatok unokahúgom útjába. Ez a nap is olyannak ígérkezett, mint az összes többi – ekkor még nem sejtettem mi fog ma rám várni – Emmett vállára hajtottam a fejem és sodródtam az eseményekkel- melyek nem álltak másból: baseball meccsekből. Jasper és Em csillogó szemekkel vizsgálták a TV képernyőt, én pedig egy másik helyen, tájon- másik időben kalandoztam. Egy olyan álomrengetegben jártam, ahol mindenem megvolt. Az, amit az élettől a legjobban szerettem volna. Őt. Angyali arccal, ragyogó szemekkel és mindig mosolyra húzódó ajkakkal. Hiába próbáltam kinyitni a szemeim, nem ment. Mintha ólomsúlyokat helyeztek volna szemhéjaimra. Mégis.. itt az álomvilágban sokkal könnyebb volt az élet. Sütött a nap, a bőröm mégse csillogott a fénysugarak hatására. Az emberek arcán mosoly ült. Emberek? És az én torkom nem égeti a vad, őrjöngő tűz?! Még is hol vagyok, és mi történik velem? Magamra pillantottam. A kezem nem volt hófehér, inkább egészséges barna bőröm volt. Elsétáltam egy bolt kirakata előtt- ugyanis valami városféleségben járhattam-, amikor megnéztem a tükörképem a szám tátva maradt. Nem a szoborszépségű Rosalie Hale nézett vissza rám. A vámpírság elpárolgott a tükörképemből. De ez mégis hogy lehetséges? Ilyen nem létezik! Nem, nem és nem.

- Mamii! – kiáltotta egy méz szőke hajú kislány felém rohanva. Mami?!Én?!

- Szia – mosolyogtam rá a kislányra, aki 6-7 évesnek festett.

- Anyu, úgy festesz, mint aki kísértetet lát! – kuncogott.

Zavartan néztem a lányra. – Nem lehet, hogy összetévesztesz valakivel? – kérdeztem.

- Anyu – szúrós pillantásban részesültem – Én vagyok az, Hilary! A lányod!

- Le kell ülnöm – suttogtam, és éreztem, hogy lábaim elgémberednek.

- Igen, apu megmondta, hogy ez nem jó ötlet.

- Micsoda nem jó ötlet? – kérdeztem miközben leültem egy padra.

- Hogy eljöjjünk sétálni, meg hogy elhozz játszótérre.. azt mondta, hogy már nem nagyon bírsz sehogy se lenni.. Hogy a tesó már nagyon virgonc odabent! - kicsi kezét végig húzta pocakomon. Pocakomon???? Ijedten pillantottam gömbölyödő hasamra. Kezem végig simítottam rajta, és szemeim könnybe lábadtak.

- Mi a baj, anyu? – kérdezte Lányom.

- Semmi kicsim – simogattam meg gyönyörű haját – Csak boldog vagyok – mosolyogtam.

Hilary édesen felnevetett. – Szinte a nap mindenegyes percében ezt mondod.

Erre elmosolyodtam.

- Hilary!!! – kiáltotta egy kisfiú a távolból.

- Azt hiszem, Téged keresnek – intettem a fiú irányába.

- Mehetek? – kérdezte csillogó szemekkel.

Bólintottam – De vigyázz magadra!

- Köszi, anyu – nyomott egy puszit arcomra, majd a játszótérre futott.

Kezem az arcomra tettem, és a puszi helyét fogtam. Elmerültem a város szépségében és önfeledt jókedvében. De mégis elmém egy részében ott bujkált az a kérdés.. Hol vagyok? Miért vagyok itt?

Lassan kezdett besötétedni, és nekem emberi szükségleteim támadtak. Mint pl. a mosdó használta, és az étkezés. Szememmel Hilary alakját kezdtem keresni. Azt a tündér arcot nem lehet elfelejteni. Ahogy méz szőke hajtincsei körbefogják szív alakú arcát, és hullámokban a vállára omlanak… leírhatatlan szépséggel rendelkezik. Ahogy kecses balerina alakjával fogócskázik a többi gyerekkel, mintha csak táncolna. Nehézkesen felálltam a padról, a lábaimba olyan érzésem támadt, mintha ezer kis hangya játszadozna ereimben.

- Hilary! – kiáltottam.

- Tessék mami – lépett elém.

- Menjünk haza – mondtam fáradtan.

- Rendben – bólintott Hilary, majd mellém lépett, megfogta kezem és sétálni kezdtünk.

Egy idő után én törtem meg a csendet.

- Jól érezted ma magad? - kérdeztem

- Nagyon, képzeld anyukásat- apukásat játszottunk. Kíra volt az egyik kislány, Naomi a másik George volt az apa, és én az anyuka – mondta elpirulva.

- Oh, és mit csináltatok ti George-al?

- Hát, megfogta a kezem..

- És még? – kérdeztem komolyan, de szám szélében mosoly bujkált.

- Hát, kaptam egy apró puszit ide – mutatott az arcára Hilary.

Hatalmas mosoly terült szét egész arcomon.

- Itthon vagyunk – mondta lányom mielőtt még bármit is kérdezhettem volna.

Benyitottam a hatalmas házba és szemeim kikerekedtek az elém terülő látványtól. A falak cappuccino színűek voltak, a bútorok pedig halvány krémszínben pompáztak.

Egy Emmetthez hasonló alak lépett ki a konyhából.

- Sziasztok! – mondta vigyorogva, majd karjaiba kapta Hilary-t és megpörgette a magasban. – Szia, hercegnőm! Ugye nem fárasztottad ki anyut?

- Dehogy! – mondta nevetve lányom.

- Ennek örülök – lépett mellém Emmett – sziasztok – nyomott egy csókot ajkaimra, és simított végig pocakomon. – Az ebédlőben van vacsi! Hilary moss kezet és egyél – mondta szigorúan férjem.

Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, Em köddé vált, Hilary is és az egész ház is.

- Mi történik? – kérdeztem sikítva.

Hirtelen egy erdőben találtam magam. Az erdőben nyoma sem volt a jókedvnek, a vidámságnak, az embereknek, vagy a napsütésnek.

- Hol vagyok? – kiáltottam.

Ismerős volt a hely az emlékeimben, mégis olyan távolinak tűnt, homályosnak. Újra éreztem az égető, kaparó érzést a torkomban. Szóval visszanyertem a vámpírságom. Remek!

Elkezdtem az erdőben bolyongani. Éreztem, hogy jártam már erre. A táj annyira ismerős volt.. Az erdő közepe felé sétáltam, és megpillantottam valamit. Valamit, amitől emlékképek ezrei kezdték ellepni elmém.

Hát persze!! – sikítottam magamban. Hát persze! Hogy is nem emlékezhettem? Közelebb sétáltam a kőpadhoz, és leültem rá. Az első találkozásom egy vámpírral.

De mégis hogy kerülök ide? És miért? – annyi megoldatlan kérdés állt elém, hogy azt se tudtam melyiket kezdjem megoldani.

Koromfekete volt az ég, a hold nem ragyogott és a csillagok se világították be az eget. Körülnéztem a kőpadot körbevevő bokrokban és az egyikben megpillantottam egy aranyszempárt.

- Kiliána – suttogtam magam elé.

- Szia Rosie – lépettem elém tündöklő mosollyal az arcán.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepődve.

- Hát, inkább azt mondanám, hogy ezt a sok furcsaságot mind én okoztam… - sóhajtotta.

- Tessék? – kérdeztem hisztérikus hangon.

- Nyugodj meg! – ült le mellém – Mindent elmesélek!

- Hallgatlak- mondtam csípős hangon.

- Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy még találkozunk?

Aprót bólintottam. Halvány emlék számomra, de emlékszek rá.

- Én tudtam, hogy egy napon vámpír leszel, és azt is, hogy mit szeretnél az élettől a legjobban.

- Hilary-t… a kislányt, akit láttam – dadogtam.

- Igen – bólintott Kiliána – Szóval nekem van egy képességem, ami nem áll másból, mint hogy a jövőt látom, azt meg tudom mutatni másoknak, mintha most élnék azt át először és „álomba tudom ejteni” azt, akit akarok, így tudok megmutatni neki dolgokat, amit csak szeretnék.. Mint például ezt a beszélgetést, amit mi most itt folytatunk.

- Hilary a jövőm? És az ember lét?

- Igen – mondta mosolyogva Kiliána.

- De mégis hogy? Hiszen ez lehetetlen…

- Csak bízz az álmaidban! A sors majd gondoskodik rólad! – mosolygott rám, majd ő is eltűnt, az erdő is és én lassan „felébredtem”.

Ismét visszatértem a Cullen ház nappalijában Emmett mellé, aki még mindig a baseball meccset nézte Jasper-el.

Felpillantottam Emmett arcára, de ugyanaz a vámpír nézett vissza rám, aki korábban.

Bízzak az álmaimban? De ez hogyan segíthet?

Lassan be kell látnom, hogy az élet csak egy szép ígéret…

Felkeltem a kanapéról, és a lépcső felé siettem.

- Várj Rosalie – szólt Em. Utánam jött, megfogta a kezem és most nem a tipikus Emmett vigyorral mosolygott rám.. Olyan bujkált szája szélében, ami szinte lehetetlen volt. Megértés. Tudja, hogy mi történt velem? Ha igen, akkor mégis honnan?

- Szeretlek – súgta a fülembe és felsétáltunk a hálószobánkba.

Majd kezdetét vette a mackó- cicajáték.

Puszi: Hencii

2.fejezet

Álomrengeteg

2. fejezet (Rosalie szemszöge)

A sötétségfátyla lassan beborította a tájat. Mint egy fekete könnycsepp, úgy csillogtak a pocsolyák az utcán. A vékony ablaküvegen keresztül méregettem a tájat. Hangosan kifújtam a levegőt, és egy hideg érintést éreztem meg a vállamon, majd puha ajkait nyakamon. Megfordultam, és nagy hibát követtem el. Belenéztem a szemeibe, azokba a tökéletes aranybarna szemekbe. Csontjaim „elolvadtak” és készségesen borultam szerelmem karjaiba. Mosolyogva hajtottam fejem Emmett márvány mellkasára. Mélyen belélegeztem édes, mámorító illatát. Karjait derekam köré fonta, és halkan a fülembe búgta:
- Nessie ma este itt alszik. – Arcomra pedig levakarhatatlan vigyor ült ki. Imádtam ezt a kis vörös hajú tündérkirály lányt. Hihetetlen, hogy egy ilyen elragadó lény létezzen. Földöntúli csoda.
Halk kopogás moraja szűrődött a szobába.
- Szabad – szóltam.

Nessie lépkedett be a szobába. Napról napra nagyobb. Sóhajtottam magamban. Most egy hároméves kislánynak felelne meg kinézetre.

Halványan rámosolyogtam, és ő egyből felém szaladt, én pedig a karjaimba kaptam őt, és szorosan magamhoz öleltem.
- Szia, kicsi lány – suttogtam a fülébe, mire ő édesen felkuncogott.
- Szia Rosie – vigyorgott a kis törpe, majd Emmett - re villantotta tökéletes foksorát, Em pedig ijedtséget színlelve hátrébb húzódott. Renesmee hangos nevetésbe tört ki.
- Hé csajszi, a szívinfarktust hozod rám – viccelődött kedvesem.
- Bocsi, Em bácsi – mosolygott még mindig Nessie.
Későre járt, és mégse hagyhatom, hogy az unokahúgom koszosan bújjon ágyba. Ilyenkor mindig a mi szobánkban aludt Renesmee. Édesen szuszogott álmában, és látványa újra- és újra megdobogatta nem létező szívem. A gondolataim folyton egy ilyen kislány körül cikáztak. Legnagyobb álom volt, hogy egy ilyen gyermeket, szerető és ölelő karjaim között tartsak. A sors kegyetlen tréfát űzött velem, de most mégis megadta azt a lehetőséget – ha nem is a saját gyerekem – de egy csoda, mert Renesmee maga a csoda, életét végigkövessem, és itt legyek neki, mint egy biztos pont, egy lelki támasz.
Nessie hatalmas ásítása ragadott ki gondolataim közül.
- Ideje fürödni – mondtam neki mosolyogva.
- Rendben – sóhajtotta – de csak ha elkapsz! – kiáltotta, majd el is tűnt a szemem elől.
- Úgy látom cicám, hogy játszanak veled – kacagott Emmett.
- Nem sokáig – válaszoltam ravasz vigyorral az arcomon, majd Nessie után rohantam.
Követtem édes, mézes illatát. Nem volt az a tipikus csábító vámpír illata, de nem is hasonlított ember vérre. Inkább, mint a cukros alma. Kívül édes, csábító. Bellül ízeltes, átlagos. Igen, ez a megfelelő hasonlat. Mint a vámpírok, kívül elkápráztatóak, és mint az emberek belül: Ízletesek, és átlagosak, hiszen mindegyik ugyanazt rejti magában. Edward szobájában éreztem a legintenzívebben Nessie illatát, így berontottam az üvegekkel körbehatárolt szobácskába, és huncut mosollyal az arcomon az ágyra vetettem magam. Pontosabban Nessie-re. Épségére vigyáztam, egyik kezemmel támaszkodtam az alattunk besüppedő ágyon, hogy még véletlenül se nyomjam össze testsúlyommal.

- Megvagy! – jelentettem ki büszkén.
- Rendben, irány a kád! – kiáltott fel kacarászva.

Karjaim közé kaptam kicsiny törékeny testét, és a fürdőbe „cipeltem”. Megengedtem a fürdővizet, és lábra állítottam a kisasszonyt. Levettem róla ruháit és a szennyesbe dobtam. Majd „bedobtam” a kádba Renesmee-t. A kád szélén gumikacsák sorakoztak Nessie kiskorúságára utalva, holott ő már sehol se volt kislány.
Hirtelen ötlettől vezérelve a színes kacsák után kaptam, és bedobtam a vízbe őket. Renesmee értetlenül tekintettem arcomra.
- Indulhat a Gumikacsa háború – nevettem fel.
Nessie szemei úgy kikerekedtek, hogy azt hittem helyből kiesnek.
- Csak vicceltem – rántottam meg a vállam.
Renesmee ügyesen lefürdött. Büszke voltam rá. Hihetetlen, hogy egy ilyen kicsi lány ennyire értelmes legyen. Nessie-t egy törülközőbe csavarva vittem vissza férjemmel közös szobánkba. Kezemben pihenő lánykával egyszerre kiáltottunk fel meglátva Emmett-et.
- Kifelé – mondtuk kuncogva.
- Megyek már – sóhajtotta szerelmem, majd készségesen kisétált a szobából.
Renesmee-t egy rózsaszín pizsamába öltöztettem, majd lefektettem az ágyba.
- Mesélj nekem – kérlelt selymes vámpír hangon. Már most betudja vetni ezt a képességét is, kész. Mi lesz, ha nagy lesz? Az utcán sétálva a fiúk elbotlanak majd a saját lábukba, csupán Nessie látványától?
- Rendben – mondtam végül – Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egy vámpír fiú. Ez a vámpír fiú nagyon magányos volt és sehol se találta a helyét a világban. Volt neki egy anyatigris jellemű nevelő anyukája, egy okos doktor jellemű panda, nevelő apukája, egy nagy mackós fogadott bátyja, egy páváskodó fogadott nővére, egy örökmozgó kiscica húga, egy alattomos róka öcsköse, és Ő volt maga az oroszlán. Ez volt az ő kis családjuk. A kiscica és a róka boldogan éltek egymással, a páva és a mackója leteperték egymást, még a panda és a tigris szerelmesen éldegéltek. Az oroszlán magányos volt, és belül hiányzott belőle valami. Valami, mely a lelkét foglalta magába. Ám egyszer, az oroszlán rábukkant az ő igaz szerelmére. Szegény védetlen bárány akkor még nem tudta, hogy mi vár rá. Az oroszlán nehezen, de végül beismerte, hogy a báránykával való első találkozásukkor már ott volt az bizonyos szikra. – mondtam miközben éreztem, hogy boldogság ered szét testemben – Az oroszlán elkövetett sok- sok dolgot, amiért a bárány szemében rossz állatkának tűnhetett volna fel, de Ő ezt nem tette. Megértette inkább vele, hogy az ő szerelme nem fog más ajtajánál kopogtatni soha, csak az oroszlánén. Boldog napok gyülekeztek az életükbe, de egy váratlan napon a napocskát eltakarták a viharfelhők. Az oroszlán féltette egy másik lénytől szerelmét. Ám a nagy csapat összefogott, és ők győzedelmeskedtek minden háborúban, ami rájuk várt az élet során. A kettőjük kapcsolata szent volt, lenyűgöző. – mondtam elismerő hangon.
Nessie szép lassan elszunyókált mellettem az ágyban, én pedig boldogan figyeltem kis testét.
Rá kellett jönnöm, hogy Edward és Bella valójában milyen veszedelmes, és káprázatos utat jártak be. Az ő történetükre gondolva a szerelem szó jut eszembe, hiába érzem ezt az érzést megfogalmazni mégse tudom. Egy olyan fantasztikus dolog, mely bejárja porcikáid és felpezsdíti azokat. Másra nem vágysz, csak szerelmedre, minden pillanatban forró ajkira kiéhezve zihálsz, mint egy maratoni futás után.
Végig simítottam Nessie vörösen csillogó haján, és nagyot sóhajtottam. Egyszer majd egy vérfarkas kezei közt kell tudnom. Tudatomban áll, hogy az az idő még messze van, de mindenre fel kell készülni.
Emmett nyitott be a szobába. Kezét hívogatóan kitárta előttem, én pedig fájó szívvel az ágyon hagytam nyugodtan szunnyadó unokahúgom. Kézen fogva lesétáltunk a nappaliba, ahol a kanapén Jasper ölében Alice foglalt helyet.
- Sziasztok – köszöntem halkan.
- Nessie? – kérdezte csillogó szemekkel Alice.
- Alszik – morogtam rá, nem akartam, hogy felkeltse.
Mindenki a csönd kincsébe rejtőzött, és szerelme arcvonásait pásztázta tekintetével.
- Ti tudjátok, hogy Bella miért mondta azt Edwardnak, hogy az alkonyat az ő napszakuk? – kérdezte hirtelen Jazz.
- Azt hiszem, hogy én igen – mondtam.
- És elárulod? – kérdezte Jasper, miközben éreztem, hogy nyugtalanító hullámokkal bombázta testem.
- Persze – sóhajtottam végül – „Alkonyat van megint. Újra vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.” - mondtam Bella hangját utánozva.
- És te erről honnan tudsz? – kérdezte meglepetten Alice.
- Hát, a múltkor egészen véletlenül meghallottam… amikor elsétáltam Edward szobája mellett. – mondtam durcásan.
- Nyugi baby, gondoltuk, hogy nem csaptál fel gondolatolvasónak – simított végig combomon Emmett.
- Helyes – rajzoltam körbe Em szemei alatt lévő karikákat.
Mély levegőt vettem, belélegezve szerelmem illatát. Tüdőm megtelt mámorító illatával.
Most már tudtam, hogy a szerelem nem csak egy érzést, vagy egy lényt foglal magába. A szerelem szót nem lehet leírni, csak érezni. Nekem vad- édes tüze égette bőröm, és ereimben vadul csordogált a vágy. Emmett arany szemeibe néztem, és elvesztem. Boldog, önkívület leni állapotban lebegtem a szerelmes felhők körében.

Megjegyzéseket várok! ;) Puszi♥

Hírek

Chaio! :)
Köszönöm mindenkinek a szavaztot:)
Kedves névtelen.. engem nagyon érdkelne, hogy miért pocsék a fejezet?:)
Tudod..csak a kritikből tanúl az ember!:)
Mivel ez 1 pályázatra írt "töri" így megvannak szabva a frisselés időpontjai, amik a következőek:
március 5
április 9.
május 7.
június 4.
Pusz: Hencii(:♥

1.bejegyzés, 1.fejezet !!

Sziasztok!! :):)
A belleblogon. jeleiztem egy versenyre.
Egy történetet kell írni, és hogy így többi fejiből fog állni, így nyitottam egy új blogot a történet számára. Jó olvasást! :) Véleményeket várom!!:D

Álomrengeteg

1.fejezet- Rosalie emléke
Rosalie szemszöge

Korán reggel volt. A nap sugarai nyaldosták az ablakom üvegét. Nem tudtam aludni. Egy furcsa érzés kavargott bennem, nem hagyott nyugodni, valamit láttam az éjszaka az erdőben, valami furcsát, nem mindennapit. Érdekelt, hogy vajon mi lehet ott, de mégis féltem kimenni, és megnézni. Anyukám finom, bársonyos bőrét éreztem a vállamon.
- Rosie kicsim, miért nem alszol még?- kérdezte lágy, dallamos, csilingelő hangon. Anyukám volt a földkerekség legszebb nője. Gyönyörű szőke- szinte már aranyszínű haja a háta közepéig ért, természetes hullámokban helyezkedtek el hátán.
- Nem vagyok álmos. – feleltem anya kérdésére.
- Ha nem, hát nem- mosolygott – Kérsz reggelit?
- Nem, köszönöm.
Majd visszafordultam az ablak felé… és szemeim a sűrű erdőn legeltettem.
- Vajon mi lehet ott? – gondolkoztam hangosan.
- Mi hol lehet? – morfondírozott apa.
- Semmi – leheltem.
Nem szeretnék félni attól, ami ott kint van az erdőben, és a félelemtől csak egy módon szabadulhatunk meg. Meg kell szüntetni a félelem okát.
Ki kell mennem az erdőbe. Belepusztulok a kíváncsiságba.

Felvettem egy hétköznapi ruhát, és lófarokba fogtam a hajam.

Már épp nyomtam volna le a bejárati ajtó kilincsét, amikor apukám megállított.

- Hová- hová ifjú hölgy? – érdeklődött.
- Sétálok…
- Vigyázz magadra – nyomott egy csókot homlokomra, és elindult dolgozni.
Majd én is kiléptem az ajtón, és az erdő mély titkaiba ástam magam. Ősz volt. Az elmúlást jelképező hónap. Minden barna- sárga színben pompázott. Komor, felhős időjárás uralkodott. Ez az időjárás kihatott az emberek érzelmeire is. De most az én érzéseimet hidegen hagyta.
Én nem mondanám magam jelen pillanatban boldognak, se szomorúnak. Inkább semlegesnek. Mintha az érzelmek megszűntek volna bennem, mintha kivált volna egy lényem.
Már az erdő sűrűjében jártam, és elfáradtam. Megláttam egy kőből faragott padszerű ülőhelyet. De a pad nem volt üres.
Egy hosszú barnás- szőkés hajú lány helyezkedett el rajta. Hófehér bőre
volt, és gyönyörű ruhája. A szemét nem láttam, mert lecsukta őket, és fejét is lehajtotta. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem is él.
De egy pillanattal később hangosan kifújta a levegőt, és tekintetét rám szegezte.
Nekem meg, mint a rajzfilmekben kigyulladt a körte a fejem fölött.
Őt láttam az éjszaka. Aranybarna szemeit bárhol felismerném. Igen, ő volt az, kétségkívül.
- Szia – szólt a lány. Csilingelő hangjától elámultam. Eddig azt hittem anyukámnak van csak csilingelő, lágy, kellemes hangja.
- Sz-ii-aa- mormoltam.
A lányhoz sétáltam, és leültem mellé.
- Az én nevem Rosalie – mosolyogtam bátortalanul.
A lány a kezét a szája elé emelte. Értetlenkedve tekintettem rá.
- Már megbocsáss, de rettentően jó szagod van.
A vér megfagyott az ereimben, a szemeim kikerekedtek.
- Tessék??? – köhécseltem.
- A véred illata – beharapta alsó ajkát – isteni.
Nagyot nyeltem, mintha egy gombóc akadozott volna a torkomban.
- Az én nevem Kiliána. Bocsáss meg, látom megijesztettelek.
- Nem – hazudtam könnyedén. – De, hogy értetted azt, hogy…
- Áh, semmiség, felejtsd el – mosolygott Kiliána. Gyönyörű fehér fogai voltak, telt ajkai, és hibátlan külseje. Az illata, mint a rózsáé.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
- Hosszú történet… - sóhajtott a lány.
Sokáig beszélgettünk még Kiliánával, nagyon kedves lány volt. De még is más volt, mint az emberek. Olyan természetfeletti. Kezdett besötétedni, és a levegő is lehűlt.
Anyukám kiabálását hallottam meg a távolból.
- Rosie, kicsim, vacsoraidő!!

- Mennem kell –motyogtam.
- Még találkozunk – ígérte Kiliána.
- Rendben – bólintottam rá, és elindultam haza.
Miután megvacsoráztam, és megfürödtem, bebújtam az ágyamba, és a ma történteken kezdtem gondolkodni. Kiliána gyönyörű lány, egy ember nem lehet ennyire szép. Lassan, de biztosan kezdtem saját magamnak beismerni, hogy féltékeny vagyok rá.
Azok az aranybarna szemeik, szinte szétáradt bennük a melegség. Megigéztek a szemei.
És az, hogy a vérem illata lenyűgöző. Hogy gondolta?
Már majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott egy szó. Vámpír.
Badarság! Nevettem saját magamon gondolataimban. Majd az álom elrabolta elmém….

- Ez volt az első találkozásod vámpírral? – kérdezte Nessie.
- Igen, még kislányvoltam.
- Nem féltél tőle?
- Nem, és szívem mélyén remélem, hogy még valaha találkozni fogok vele…

„Kiliána” ismételtem magamban.
Csak merő véletlen lehetett, vagy volt oka is a találkozásomnak vele.
Egyszer kiderül majd az igazság. Reménykedtem.

Pusz: Hencii(:♥